Az erdélyi egyetemi élet neves személyiségei

1882. augusztus 21-én született Szászrégenben (Maros megye), Gheorghe és Tereza Maior (szül. Cornea) gyermekeként. Édesapja, Gheorghe Maior tanító volt, majd a szászrégeni román nyelvű elemi iskola igazgatói állását töltötte be.

Augustin Maior német óvodába jár, majd a német nyelvű elemi iskolában folyatja tanulmányait, úgy tűnik ugyanis, hogy szülei meggyőződtek a német tannyelvű iskolai oktatás jelentőségéről. Az első négy osztályt 1892. és 1896. között a szászrégeni Német Evangélikus Gimnáziumban végzi, majd a következő kettőt a marosvásárhelyi Piarista Líceumban folytatja 1896. és 1898. között. Már ekkor kitűnik nem mindennapi képessége az idegen nyelvek elsajátításában, valamint az egzakt tudományok, különösen a matematika és fizika iránti érdeklődése. Középiskolai tanulmányait 1898. és 1900. között a budapesti Katolikus Gimnáziumban fejezte be, ahol dr. August Schmidt tanár felfigyel kiváló képességeire, és bevezeti a fizika világába.

1900. április 22-én bemutatja első tudományos dolgozatát Az elektrosztatikus indukció címmel, amelyet aranyéremmel díjazott a kollégium. 1900 júniusában érettségizik, és még abban az évben beiratkozik a Budapesti Műszaki Egyetem Mechanika Karára. Ugyanitt folytatta tanulmányait kis ideig Traian Viua és Aurel Vlaicu is.

1900. és 1904. között az egyetem előadásait látogatta és kitűnt újszerű tudományos gondolkodásával. A laboratóriumban folytatott kutatások iránti érdeklődése, tudományos munkája nagyszámú díjat és kitüntetést eredményezett.

1905-ben, az egyetem elvégzése után tanulmányi körutat tesz, felkeresvén a nevesebb európai egyetemi városokat: Bécs, München és Göttingen. Ekkor hallgatja a következő híres természettudósok előadásait: F. Klein, D. Hilbert, H. Minkowski, C. Rünge, E. Riecke, W. Voight, L. Prandtl, H. Th. Simon, E. Wiechert.

1905 novemberében szervezett versenyvizsgán elnyeri a budapesti Postai Szolgáltatás mérnöki állását. Augustin Maiort egész életében vonzotta a tudomány, szenvedélyesen kutatta az elektrotechnika, a mágnesesség és gravitáció, az elektromosság elméleti kérdéseit.

A tudománytörténetbe Augustin Maior az 1906-os esztendő végén tör be, amikor sikerül egy 15 km-es telefonvonalon 5 beszélgetést egyszerre közvetítenie, anélkül, hogy azok egymást zavarták volna.

1907-ben megjelenik a német Elektrotehnische Zeitschrift folyóiratban az Asupra telefoniei multiple (A telefonhálózatról)című cikke, amelyben közli első elméleti és kísérleti eredményeit. Ebben a cikkben matematikailag, majd gyakorlatilag is bebizonyítja, hogy egy telefonvonalon lehet egyszerre több beszélgetést is folytatni magas frekvenciájú váltakozó elektromos áram segítségével. Ez az új telefonmodell meghódítja Nyugat Európát és Amerikát, a jelentős gazdasági és pénzügyi erőforrással rendelkező régiókat. Kutatásainak eredményei hamar elterjednek az amerikai szaklapokban. 1909-ben E. Weinberg (Washington) megerősíti Augustin Maior kijelentéseinek érvényességét, és javasolja a transzatlanti telefonhálózat létrehozását.

Az első világháború után Augustin Maior visszatér Nagyszebenbe és megkezdi az Erdélyi Posta és Telefonhivatal átszervezését.

1919. április 14-én az erdélyi és bánáti Központi Posta igazgatójának nevezik ki, ugyanez év júliusában a Kolozsvári Tudományegyetem címzetes tanára lesz, elméleti és mérnöki fizikát oktat a Természettudományi Kar Elméleti és Mérnöki Fizika Intézetében, majd októberben felkérik az intézet igazgatói állásának betöltésére. 1920. január 20-án létrejön Kolozsváron az első román elméleti-fizika iskola, amelyet Augustin Maior több mint három évtizeden keresztül irányított. Az intézmény neve Elméleti és Alkalmazott Fizika Intézetre változik, ahol az Elektronika és Mágnesesség, valamint Az akusztika és optika című előadásokat tartotta a hallgatóknak. Az egyetemen végzett levéltári kutatások alapján meggyőződhetünk arról, hogy a két világháború közötti időszakban Augustin Maior jelentős erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy a könyvtárat bővítse, és a fizika laboratóriumokat megfelelően felszerelje.

1923-ban kollégái egy csoportjával sikerül megszerkesztenie egy rádió adó-vevő készüléket, amellyel Kolozsváron először volt hallgatható rádióműsor.

1929-ben a kolozsvári I. Ferdinánd Tudományegyetem Természettudományi Kara dékánjának nevezik ki. Közben számos tudományos dolgozatot jelentet meg a fizika különböző szakterületéről. Dolgozatai eredeti, mély, újító tudományos gondolkodását tükrözik.

Értelmiségi családban született 1893. december 3-án, Turnu Severinben. Édesapja, Constantin Sergescu, állatorvos volt.
Az egyetemet 1916-ban fejezi be, majd a Bukaresti Egyetemen doktorál 1924-ben. Ugyanakkor tanári diplomát szerez filozófiából 1916-ban, és mindezek mellett a bukaresti Konzervatórium hallgatója.

Sergescu 1916-ban kezdi tanügyi pályafutását. 1924. és 1925. között a Bukaresti Egyetemre hívják tanítani helyettesítőként, majd 1925 őszén a Kolozsvári Tudományegyetemre, ahol docensként dolgozott 1925-től 1928-ig, majd az analitikus geometriát rendkívüli egyetemi tanárként oktatja 1928. és 1931. között.

1931. április 1-jétől az analitikus geometria címzetes tanárává nevezik ki a kolozsvári I. Ferdinánd Tudományegyetem Természettudományi Karára, majd 1938 februárjától az integrál- és differenciálszámítás tanára lesz ugyanezen a karon. 1943-ban áthelyezik a Bukaresti Egyetemre.

Petre Sergescu a párizsi Természettudományi Akadémia (Académie Internationale d'Histoire des Sciences – AIHS), a prágai Masaryk Akadémia tagja volt. Továbbá levelező tagja volt a Román Akadémiának, és a két világháború közötti időszakban főszervezője a román matematikusok kongresszusának.

Meghívott előadóként előadásokat tartott Párizs, Poitiers, Montpellier, Clermont és Brüsszel egyetemein. 1929-ben a Román Természettudományi Társaság alelnöki tisztségét tölti be, majd a Romániai Matematikai Társaság elnökévé választják. Szerkesztői titkár volt aMatematica lapnál, a Sphinx (Brüsszel) lap szerkesztője, a Jahrbuch über die Fortschritte des Mathematik referense.

Petre Sergescu részt vett a politikai életben is, a Nicolae Iorga által vezetett párt tagja volt. 1930-ban helyi tanácsos volt Kolozsváron, majd 1931. és 1932. között Szilágy megye képviselője.

Főbb művei: Sur les noyaux symétrisables (1924) Gândirea matematică (1928), Sur les modules des racines des équations algébriques (1929), Remarque sur le théoreme de Rouché (1929), Les sciences mathématiques (1933).

Jászvásáron született 1894. június 27-én. Elemi és középiskolai tanulmányai elvégzése után a Jászvásári Egyetem Természettudományi Karának kémia szakos hallgatója lesz, ahol 1919-ben szerez diplomát. Az egyetemi évek során elért kiváló tanulmányi eredményeinek köszönhetően a Jászvásári Tudományegyetem ásványtani kémia laboratóriumában gyakornokként dolgozhat. Egy év elteltével Raluca Ripánt ugyanezen intézmény fizikai kémia laboratóriumának asszisztensévé nevezik ki.

1920-ban átkerül a Kolozsvári Tudományegyetemre, hogy befejezhesse a Gh. Spacu professzor szakmai irányításával megkezdett doktori disszertációját. 1922-ben kerül sor az Aminele duble corespunzând sulfaţilor dubli din seria magnezianăcímű doktori értekezésének megvédésére, és így Raluca Ripán lesz a legelső nő Romániában, aki kémiatudományi doktorátust szerez.

1920. és 1931. között a Kolozsvári Tudományegyetem Természettudományi Karán működő Szervetlen és analitikus kémia laboratórium egyetemi adjunktusaként dolgozik.

1925. és 1927. között a Kolozsvári Tudományegyetem keretében működő Orvosi és Gyógyszerészeti Kar helyettes egyetemi docensi tisztségét tölti be (szervetlen kémia szak).

1926. október 1-jétől az Kolozsvári Tudományegyetem Természettudományi Karának ideiglenes egyetemi docensévé nevezik ki, 1931-ben címzetes egyetemi docenssé léptetik elő, majd 1942-ben egyetemi tanár lesz.

A II. világháború idején Temesváron tevékenykedik, az elköltözött I. Ferdinánd Tudományegyetem Természettudományi Karán. 1945 után visszatér Kolozsvárra, először a Természettudományi Karon (1945–1948), majd a Kémia Karon (1948-tól) tart előadásokat.

1948. és 1964. között Raluca Ripan a Szervetlen kémia tanszék vezetője volt Kolozsváron, a Kémia Kar dékáni tisztségét töltötte be 1948. és 1952. között, majd 1952-től 1956-ig a román tannyelvű Victor BabeşTudományegyetem rektora volt.

Raluca Ripan a Román Akadémia legelső női tagja (1948), és a lengyelországi Nicolaus Copernicus Egyetem Doctor Honoris Causa címet adományoz neki 1963-ban.

1957. és 1975. között a Román Akadémia Kolozsvári fiókjának vezetője.

Főbb művei: Tratat de chimie analitică(1973), Chimia metalelor (társszerzővel, 1968–1969), Sinteza, analiza şi proprietăţile unor oxalato-molibdaţi (1975, társzerzővel).

1802. december 15-én született Kolozsváron, Bolyai Farkas és Benkő Zsuzsanna gyermekeként. Édesapja híres matematikus volt, sok évig tanított Erdély különböző iskoláiban. 1804-ben a Bolyai család Marosvásárhelyre költözik, mivel Bolyai Farkast a Református Kollégiumba hívják tanítani. A fiatal János elemi és kollégiumi tanulmányait Marosvásárhelyen végzi, majd 1818-ban a bécsi hadmérnöki akadémiára felvételizik.

Az akadémiát 1822 szeptemberében kiváló eredménnyel fejezte be, ezt követően mérnökkari tisztjelöltként még egy évig a katonai építészmérnökök szaktantárgyait tanulta. 1823-ban alhadnagyi rangban a temesvári erődítési igazgatóságra küldték, ahonnan matematikai felfedezéseivel kapcsolatban azt írta édesapjának, hogy: „Semmiből egy új, más világot teremtettem.”,ezzel utalva korszakalkotó felfedezésére, amely manemeuklideszi geometriaként ismeretes.

1825-ben Bolyai János visszatér Marosvásárhelyre, és édesapja állhatatos kérésére elkezdi írni tanulmányát, amelyben kidolgozza elméletét. Az 1831-ben latin nyelven megjelent huszonhat oldalas Appendix, Scientia Spatii absolute veram exhibens című művében korszakalkotó eredményt ért el, létrehozta az nemeuklideszi geometriát. Bolyai megtörte az euklideszi geometria egyeduralmát, felszabadította az utat az emberi gondolkodás előtt a tér másként való felfogása számára. Tudományos felfedezése végül 1832-ben Appendixcímen apja Tentamenje első kötetének függelékeként jelent meg.

A nagy európai matematikusok és tudósok is hozzászóltak az új geometriai rendszerhez, értékelvén annak tudományos értékét. Barátjához, C. L. Gerlinghez intézett egyik levelében Gauss kijelenti: “Ezt a fiatal geométert, Bolyait, elsőrangú lángésznek tartom”.

1833-ban kapitányi rangban fejezi be katonai szolgálatát, betegsége miatt nyugdíjazását kérte, ugyanis korábban a lvivi és olmützi katonai kiküldetés idején malária és kolera fertőzést kapott.

A katonaság után visszatért Erdélybe és újból nekilátott matematikai és fizikai kutatásainak. 1835. és 1840. között Bolyai János megfogalmazta a fizika geometrizálásának alapeszméjét, emiatt joggal tekinthetjük Albert Einstein előfutárának. A komplex számokról írott műve, a Responsio (1837) a lipcsei Jablonowszky Társaság pályázatára készült. Az elmélet szokatlansága és a pályázat vázlatos kidolgozása miatt a bírálók nem értékelték a művet érdemének megfelelően. Bolyait lesújtotta a sikertelenség, és visszakérte a dolgozatot, ennek ellenére tovább foglalkozott a komplex számokkal. Az volt a célja, hogy a számelmélet egyes fogalmait és tételeit a komplex számokra is kiterjessze, foglalkozott többek között a komplex számok kongruenciájával is.

1846 elején Bolyai János visszaköltözött Marosvásárhelyre, és az egzakt tudományok új ágait kezdi kutatni. Bolyai János 1850-ben elkezdte egy axiómákra alapozott geometriai rendszer kidolgozását, de a Raumlehre (Tértan) című német nyelvű kézirat befejezetlen maradt. Ebben Bolyai a fél évszázaddal később megszülető topológia alapjait rakta le. 

1856-ban meghal édesapja, Bolyai Farkas. Bolyai János 1860. január 27-én halt meg, jeltelen sírba temették.

Munkásságának elismerése halála után, az 1860-as években, külföldön következett be, a latin nyelven írt Appendixet előbb fordították le olaszra, franciára, angolra, majd 1897-ben magyarra.

A magyar tudós nemzetközi hírnevének elterjedése is hozzájárult ahhoz, hogy 1893-ban Franz Schmidt megkeresi és beazonosítja Bolyai János sírját. 1911. június 7-én Bolyai János kihantolt földi maradványait atyja sírhantjába helyezték.

Farkas Gyula (Sárosd, 1847. március 28. – Pestszentlőrinc, 1930. december 26.) magyar matematikus, aki a kolozsvári egyetemen a matematikusok és fizikusok körében kiemelkedő szerepet játszott. 
Sárosdon született, egyetemi tanulmányait Budapesten végezte, ahol Jedlik Ányos volt rá nagy hatással. Batthyány Géza gróf jóvoltából franciaországi tanulmányúton vett részt. 

Fiatalkori matematikai eredményei közül kiviláglik Bolyai Farkas trinomegyenletekre vonatkozó – a Tentamenben röviden tárgyalt – gyökközelítő algoritmusával kapcsolatos vizsgálatai. Ezáltal a Bolyai-algoritmus igen ismertté vált; általánosításaival, alkalmazásaival, a vele kapcsolatos konvergenciaproblémák vizsgálatával több magyar és külföldi matematikus foglalkozott. 
Pesten magántanár, majd 1877-ben kinevezik a kolozsvári egyetem tanárának. 1888-ban az egyetem rendes tanára lett, és e minőségében 1915-ig (nyugdíjba vonulásáig) működött. Többször volt dékán és egyszer rektor. Ortvay Rudolf, egykori tanársegéde írta róla, hogy „mélyreható kritika, a hajthatatlan, mellékes szempontok által el nem téríthető keresése az igazságnak jellemezte úgy tudományos működését, mint egyetemi közügyekben kifejtett tevékenységét… És épp mivel nem kereste a népszerűséget, igen nagy tekintélyt tudott magának szerezni, és áldásdús befolyást gyakorolni az egyetemi ügyek vezetésére." 

Egyetemi tanárként főleg elméleti fizikai problémákkal foglalkozott, de a vizsgált fizikai problémák matematikai hátterét oly mélységben dolgozta ki, hogy azok között klasszikus matematikai eredmények is vannak. Különösképpen a Fourier-féle mechanikai elv foglalkoztatta az 1890-es évektől. Dolgozataiban egyenlőtlenségekkel adott kötések esetén az egyensúly szükséges feltételét adja meg. Ehhez bebizonyítja a homogén lineáris egyenlőtlenségekre vonatkozó tételét, amely Farkas-lemma néven az egyik legismertebb magyar matematikai eredmény, sőt egyike a világ matematikai irodalmában a legtöbbet idézett tételeknek. 

Farkas Gyula egyike a modern optimalizáláselmélet megalkotóinak. Az utóbbi évtizedekben oly alaposan tanulmányozott és sokfelé alkalmazott variációs egyenlőtlenségek elméletének szintén előfutára. Egyetemi előadásait gondos kidolgozásban litografálva közreadta. A kolozsvári matematikai könyvtárban még ma is megtalálhatók egyetemi jegyzetei: Analytikus mechanika(1907–1908), Analitikus mekanika (1913–1914), Erőtan (1913–1914), A mekanika alaptanai(1913–1914). Ugyancsak megtalálható a Kolozsváron megjelent Vector-tan és az egyszerű inaequatiok tana című könyve. Ez a vektoranalízis-könyv tartalmazza kutatásainak fontosabb eredményeit is.

Gyulafehérváron született 1887. május 21-én. Teológiai licenciátust szerez a budapesti teológia és filozófia karon, majd természettudományi tanulmányait Breslau és Berlin egyetemein folytatja. 1913-ban természettudományi doktori címet szerez aStudii asupra genului Cerastiumcímű disszertációjával. 1911. és 1919. között a balázsfalvi fiúgimnáziumban tanított, majd a kolozsvári egyetemre nevezték ki a botanika tanárának.

1919-ben a Kolozsvári Tudományegyetem növényrendszertani tanszékének tanára és vezetője. A romániai geobotanika megteremtője.

1923-ban kialakította a kolozsvári Botanikus Kertet a jelenlegi formájában. Ma a botanikus kert az ő nevét viseli. A Növényrendszertani Intézet és a Botanikai Múzeum igazgatója. A Botanikus Kert igazgatójaként újjászervezte az intézményt a nyugati botanikus kertek modellje alapján.

1935-ben az ő kezdeményezésére jött létre a Retyezát Nemzeti Park is; a parkban a Pietrele-menedékház mellett szobrot állítottak neki. Egyike volt a román cserkészmozgalom elindítóinak. A két világháború között ő volt a Görög-Katolikus Román Egyesület elnöke, ezért a kommunista hatóságok 1948-ban a román görög katolikus egyház megszüntetésekor letartóztatták.

Alexandru Borza a kolozsvári Botanikus Kert monumentális kiadványát szerkesztette Flora Romaniae Exsiccata címmel, amelyet mintegy 30 külföldi botanikai múzeumnak is elküldött tudományos kiadványokért cserébe.

Dobrudzsában egy új növényfajt fedezett fel, amelynek rendszertani megnevezése azAlyssum borzeanum lett.

Borza 1919. és 1920. között, majd 1920-tól 1921-ig és 1938-tól 1940 októberéig a kolozsvári Természettudományi Kar dékánhelyettese, 1925. és 1938. között pedig a Természettudományi Kar dékánja. A román kultuszminisztérium tisztviselője az 1929. és az 1931. április 20. közötti időszakban, majd 1932-től 1933-ig nemzeti parasztpárti képviselő.

Alexandru Borza képviselte az I. Ferdinánd Tudományegyetemet az Amerikai Egyesült Államokban megszervezett Nemzetközi Botanikai Kongresszuson (Ithaca, 1927). Ezt követően kirándulást tett az Egyesült Államokba és gazdag flóra-anyagot sikerült összegyűjtenie. Részt vett a csehszlovákiai és lengyelországi nemzetközi geobotanikai kiránduláson is 1928-ban. Tagja volt a Természeti Emlékek Bizottságának, és az erdélyi fiókszervezet elnöke volt. Tudományos tevékenységének elismeréseként az Európa Növényföldrajzi Térképét összeállító nemzetközi bizottság tagjai sorába választja Borzát.

Főbb művei: O vizită prin grădinile botanice din Apus (1922), Vegetaţia şi flora Ardealului (1929), Botanischer Ausflug (1931). Flora și vegetația Văii Sebeșului (1959),Introducere în studiul covorului vegetal. Nicolae Boscaiuval közösen (1965), Dicționar etnobotanic (1968), Amintirile turistice ale unui naturalist călător pe trei continente. (1987)

Nagyszebenben született 1894. június 25-én erdélyi szász értelmiségi családban. Édesapja dr. Julius Oberth orvos, édesanyja, Valerie, a szász gondolkodó és költő, Friedrich Krasser lánya.

1896-ban az Oberth család Segesvárra költözik, ahol dr. Julius Oberthet a helyi kórház igazgatójává nevezték ki. Elemi és gimnáziumi tanulmányait követően Hermann Oberth a Teutsch püspökről elnevezett gimnáziumban érettségizett (a segesvári „dombra épült iskola”).

Ugyanebben az évben levezeti a rakétamozgás alapegyenletét, fiatalkori kísérletei során önállóan jutott el a többlépcsős rakéta elvéhez, de ebben az időben hiányoztak az eszközei az ötlet kidolgozásához, így csak elméletben foglalkozhatott vele. 1917-ben kidolgozta egy 25 méter magas, alkohollal hajtott ballisztikus rakéta tervét, amelyet soha nem építettek meg és a terv sem maradt fenn.

Édesapja javaslatára 1912-től Oberth orvosi tanulmányokat folytatott a müncheni egyetem orvosi karán. De már tanulmányai kezdetekor világossá vált, hogy jobban érdeklik őt a müncheni Politechnikai Intézetnél hallgatott fizika és aerodinamika előadások. Az első világháború kirobbanása tanulmányainak félbeszakítására kényszerítette, bevonult a hadseregbe. 1915 februárjában megsebesült a keleti fronton, és az édesapja által vezetett segesvári kórházba szállítják, ahol javulását követően katonaorvosként dolgozott tovább.

A háború befejezését követően 1919 tavaszától Hermann Oberth végleg a fizika mellett kötelezi el magát, először a Kolozsvári Tudományegyetemen tanul egy félévig, majd újra a müncheni egyetemre, később a göttingeni és a heidelbergi egyetemekre került, ahol matematikát, fizikát és csillagászatot tanult.

1920-ban kidolgozta az első 100 tonnás, háromlépcsős első űrrakéta tervét.

1922 tavaszán elkészítette a rakétatudományról szóló doktori értekezését Die Rakete zu den Planetenräumen (Rakéta a világűrbe) címmel, amelyet a heidelbergi egyetemen mutatott be. Annak ellenére, hogy kedvező értékeléseket kapott neves fizikus és csillagász szakértőktől, dolgozatát visszautasították azok a kiadók, ahol szerette volna megjelentetni. A 92 oldalas művet saját kiadásában jelentette meg, majd 1929-ben ezt tovább bővítette 429 oldalnyira Wege zur Raumschiffahrt (Utak az űrhajózáshoz) címen.

Hazatért és beiratkozott a Kolozsvári Tudományegyetem Fizika Karára, majd 1923. május 18-án bemutatta dolgozatát az egyetem vizsgáztató bizottságának. Szakdolgozata éppen a Heidelbergben visszautasított disszertáció volt. A vizsgákat jó eredménnyel tette le, és a dolgozat megvédése is zökkenőmentes volt. Ahogyan évekkel később biográfusának, dr. Hans Barthnak is elmesélte, Hermann Oberth feszülten várta a vizsgáztató bizottság végső döntését, és örvendett amikor Augustin Maior professzor, a bizottság elnöke bejelentette: „Hermann Oberthnek megadjuk a tanári címet. Fogadja szívélyes üdvözletünket!”

1923 júniusában végül Münchenben jelenik meg a Die Rakete zu den Planetenräumencímű könyve. A két világháború közötti időszakban (1923–1938) Oberth matematika és fizika tanárként dolgozik Segesváron, majd Medgyesen, tovább folytatva az űrrepüléssel kapcsolatos kísérleteit.

1938 után és a második világháborút követő időszakban Hermann Oberth Németországba megy, ahol kutatási szerződése van a bécsi, drezdai, majd a peenemündei egyetemmel.

1938-ban az Oberth család elhagyta Nagyszebent. Oberth kutatóként a bécsi műszaki főiskolához került, majd a drezdai műszaki főiskolára. 1941. és 1943 között a peenemündei bázison dolgozott, ahol részt vett a V–2 rakéta kifejlesztésében. A V–2 projektet elhagyva Wittenberg mellett dolgozott egy légelhárító rakéta projektjén. 1942-ben szemtanúja volt azAggregat4 ballisztikus rakéta sikeres fellövésének.

1945-ben rövid ideig egy amerikaiakat tömörítő fogolytáborba internálják. A háború végén az Oberth család a Nürnberg melletti Feuchtba költözött, Oberth itt folytatja tudományos tevékenységét. 1948-ban Svájcban telepedett le, ahol független szakértőként dolgozott.

Felkérik, hogy tanácsadóként is vegyen részt az űrrepüléssel kapcsolatos projektekben az Amerikai Egyesült Államokban, Olaszországban stb.

1969-ben jelen volt a Cape Kennedyn, az Apollo-11 rakéta kilövésénél, amellyel megvalósult az első ember leszállása a Holdra.

1872-ben a kolozsvári kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem Doctor Honoris Causa címmel tünteti ki, majd 1974-ben megkapja az I. osztályú tudományos érdemekért járó kitüntetést.

Főbb művei: Wege zur Raumschiffahrt (München, 1929),Menschen im Weltraum.(Düsseldorf, 1954), Das Mondauto(1959). Mintegy 95 „Oberth-megoldást” azonosítottak, amelyeket sikeresen alkalmaztak az első modern rakéta megépítésénél.

1905. június 22-én született a Balázsfalva melletti Obreja községben, Fehér megyében. 1927-ben tanári diplomát szerez filozófiából, majd 1929-ben pszichológia főszakon a filozófiatudományok doktora lesz, a kolozsvári I. Ferdinánd Tudományegyetemen, magna cum laude minősítéssel.

Tanügyi kinevezést kap 1926-ban. Gyakornok (1926–1928), tanársegéd (1928–1936) és adjunktus (1936–1938) a kolozsvári I. Ferdinánd Tudományegyetem Pszichológia Intézetében.

1931-ben egyetemi docensi fokozatot szerez tapasztalati pszichológiából. Szakmai továbbképzéseken vesz részt először Németországban a lipcsei, berlini és hamburgi (1929) egyetemeken, majd a Franciaországban, a Sorbonne Egyetemen, és végül Londonban (1935).

1932. és 1934. között a Rockefeller Alapítvány ösztöndíjasaként tudományos kutatóként dolgozott az Amerikai Egyesült Államokban a Harvard, Yale, Columbia, Chicago és Duke egyetemeken.

1938-ban végleges egyetemi docensi fokozatot szerzett alkalmazott pszichológiából, és a kolozsvári I. Ferdinánd Tudományegyetem Filozófia és Bölcsészettudományi Karán tanított 1938-tól 1947-ig.

1938. és 1942. között helyettes pszichológia tanárként is működött és a kolozsvári egyetem Filozófia és Bölcsészettudományi Karán működő Pszichológia Intézet igazgatója volt. Továbbá 1941. és 1943. között a Munkaügyi Minisztérium Pszichotechnikai Laboratóriuma kolozsvári kirendeltségének vezetője volt, az intézmény később Nagyszebenbe költözött.

A kommunista hatalom berendezkedését követően Nicole Mărgineanut eltávolították a tanügyből, politikai fogolyként 1948-tól 1964-ig volt bebörtönözve.

Tevékenységét 1969-ben folytathatta, így 1969-től 1971-ig II. fokozatú, tudományos főkutatóként dolgozhatott a Pedagógiai Tudományok Intézeténél, az intézet kolozsvári kirendeltségének felelős képviselőjeként.

Főbb művei: Psihologia exerciţiului (1929), Psihotehnica în Germania (1929), Psihologia germană contemporană (1930), Psihologia franceză contemporană (1932), Elemente de psihometrie (1938), Condiţia umană (1973), Psihologie logică şi matematică (1975). Emlékiratokat is közölt, amelyben börtönélményeiről számolt be.

1906. március 8-án született Déván, értelmiségi családban. Édesapja, Péterfi Márton, botanikus volt, aki a Botanikai Múzeum konzervátoraként, majd 1908-tól 1922-ig a Botanikus Kertben dolgozott, és egyik szerkesztője volt a Flora Romaniae Exsiccatakiadványnak.

Középiskoláit a kolozsvári piarista gimnáziumban végezte, 1929-ben érettségizik, majd beiratkozik az I. Ferdinánd Egyetem Természettudományi Karára, ahol 1933-ban szerez egyetemi diplomát. Tudományos pályáját az egyetem Általános Növénytani Intézetében kezdte; 1929-től 1936-ig gyakornokként dolgozik, 1936-tól 1941-ig egyetemi tanársegéd előbb a román, majd 1940-től a Kolozsvárra visszatért Ferenc József Tudományegyetemen, 1941-től 1943-ig egyetemi adjunktus, 1943–44-ben előadótanár, majd a Bolyai Tudományegyetem, az egyesítés után a Babeș-Bolyai Egyetem növényélettani tanszékének professzora. 1946-tól 1948-ig a kolozsvári Természettudományi Kar dékánja, majd 1959-től 1976-ig a Babeș-Bolyai Egyetem rektorhelyettese.

Doktori disszertációját 1937-ben védte meg, biológiai kutatásainak alapját aMicrothamnion Küntzingianum Naegzöld algák tanulmányozása képezte. A Péterfi István által elvégzett kutatások jelentős hányada a zöld algákról szólt (rendszertani, morfológiai, élettani, ökológiai, termesztési stb.), ő a romániai algológiai iskola megalapítója és az első román nyelvű algológiai kézikönyv szerzője – Tratat de algologie (Al. Ionescuval közösen, 1976–1981). Péterfi István új algafajokat és alganemeket fedezett fel és ismertetett: Chlorophaeoclonium, Euglena sphagnicola stb. Kutatásainak másik fontos területén a virágos növények növekedése és fejlődése közötti különbségek biokémiai és élettani szempontú meghatározására törekedett.

Szabadidejében galambtenyésztéssel foglalkozott, több addig ismeretlen fajt és nemet fedezett fel és írt le (Chlamidomonas Peterfiellaalata, Chloropaeoclonium lacustre stb.); a tudományosan űzött galambtenyésztés terén nemzetközi szaktekintélyt szerzett, a fajtákat ábrázoló fényképgyűjteménye egyedülálló. Mintegy 5000 példányt számláló lepkegyűjteménye a kolozsvári egyetem Állattani Múzeumába került.

1968-tól 1978-ig, tíz éven át Románia Államtanácsának alelnöke. 1937-től a biológiai tudományok doktora; 1955-ben tudományos teljesítményének elismeréseként a Román Tudományos Akadémia levelező tagjává választják, 1963-tól rendes tagjává, majd 1974-től 1978-ig az Akadémia alelnöki tisztségét tölti be.

1956-ban Emil Racoviţă-díjjal tüntették ki, majd 1972-ben megkapta az Oktatási és Nevelésügyi Minisztérium kitüntetését. Tagja a Skandináviai Növényélettani Társaságnak, a Német Növényélettani Társaságnak és a Nemzetközi Fikológiai Társaságnak.

Péterfi István a Természeti Emlékek Bizottsága kolozsvári kirendeltségének elnöki tisztségét is betöltötte, és az UNESCO Nemzeti Bizottságának tagja volt.

Az Acta Bolyai szerkesztője (1947); a Studia Universitatis Babeș-Bolyai felelős szerkesztője (1959-78); a Korunk szerkesztőbizottságának tagja (1957-62).

Főbb művei: Elemente de fiziologie vegetală (1937, társszerzővel), A növények növekedésének és fejlődésének élettani alapjai (1954), Alge tuficole din Munţii Călimani(1962, társszerzővel), Despre flora şi vegetaţia algologică a Munţilor Retezat (1963, társszerzővel), A növények táplálkozása (1956), Az algák biológiája és gyakorlati jelentősége(1977), A házi galamb és tenyésztése(1961, bővített kiadás 1970, románul 1963, 1970; lengyelül Varsó, 1977).

1868. november 15-én született Jászvásáron.

Tanulmányait Jászvásáron végezte, majd édesapja kívánságára a párizsi egyetemen jogot tanult. Utána a Sorbonne természettudományi karán végzett 1891-ben, és itt is doktorált 1896-ban.

A neves norvég felfedező és sarkkutató, Amundsen mellett, 1897. és 1899. között biológusként vett részt a belga Antarktisz-expedícióban, ahonnan 1600 darabból álló biológiai és zoológiai gyűjteménnyel tért vissza. Az expedíciót követően engedélyt kapott arra, hogy tanulmányt tehessen közzé az állattani és növénytani eredményekről. 1900-ban a franciaországi Banyuls-sur-Mer Aragonevű oceanológiai laboratóriumában lett igazgatóhelyettes, ezt a tisztséget 1920-ig töltötte be. Szintén 1900-ban meghívást kap Henri de Lacaze-Duthier francia tudóstól, hogy vegyen részt azArchives de zoologie expérimentale et généralecímű szakfolyóirat irányításában, amelyet Lacaze-Duthier halála után, 1901-től kezdődően el is vállal G. Pruvot tudóssal együttműködésben.

1901. és 1914. között Emil Racoviţă a tenger mélységeit kutatta a Lyoni-öbölben, valamint a Baleár-szigetek és Katalónia partjainál.

1907. május 15-én jelent meg a Essai sur les problemes biospeologiques című fő műve, a világon az első bioszpeleológiai munka. Már 1905-től szerkesztette a Biospeologica (etudes sur l'histoire naturelle du domaine souterrain) című szakfolyóiratot, amelyben bemutatta a több mint 1000 barlangban, számtalan társával együtt elvégzett kutatásainak eredményeit.Biospeologica néven nemzetközi programot indított a barlangok faunájának vizsgálatára. Földalatti vizsgálatai során Racoviţă több mint 15.000 barlangi életformát gyűjtött és tanulmányozott.

1920-ban a Kolozsvári Tudományegyetemre hívják tanítani, ahol címzetes biológiatanárrá nevezik ki. 1920. április 26-án megalapította Kolozsvárott a világ első Barlangtani Intézetét, amelynek igazgatói tisztségét 1947-ben bekövetkezett haláláig töltötte be.

1926. és 1929. között Emil Racoviţă a Román Akadémia elnöke.

A kolozsvári egyetem szenátora, majd a Román Akadémia szenátora 1922. és 1929. között. Az 1929–1930-as tanévben a kolozsvári I. Ferdinánd Tudományegyetem rektora, az 1930–1931-es tanévben az egyetem rektorhelyettese.

1930 októberétől a kolozsvári egyetemi ünnepségek bizottságának elnöke volt.

A lyoni egyetem Doctor Honoris Causa címmel tüntette ki. 1910-ben Emil Racoviţă a párizsi Barlangtani Társaság (Société de spéléologie, Paris)elnöki tisztségét is betöltötte, 1920-ban pedig a Francia Zoológiai Társaság(Société zoologique de France)tiszteletbeli elnöke, a kolozsvári Természettudományi Társaság(Societatea de Ştiinţe din Cluj)elnöke. Ugyanakkor levelező tagja volt a Nemzetek Szövetsége keretében működő Intellektuális Együttműködés Nemzetközi Intézetének.

Főbb művei: Speologia (1927), L'Institut de Speologie de Cluj (1926), Observations sur Gheţarul de la Scărişoara (1927).

1888. május 18-án született Bukarestben. Theodor D. Speranţia író és folklorista fia. A Bukaresti Egyetemen folytatott jogi és filozófiai tanulmányai után Eugen Speranţia a bölcsészettudományok és a filozófia doktora lesz 1912-ben, szintén Bukarestben. Szakelőadásokat hallgat 1913. és 1914. között a bécsi egyetemen.

1913. és 1920. között másodtanár lesz. 1920-ban a Kolozsvári Képzési Főtitkárság felsőoktatási igazgatójává nevezik ki, majd egy évig tagja a tanárjelöltek vizsgáztatását lebonyolító bizottságnak Kolozsváron.

1921 szeptemberében helyettes egyetemi docenssé nevezik ki a nagyváradi jogfilozófia tanszékre. 1923 októberében helyettes egyetemi docens lesz szociológiából, majd 1927-ben végleges egyetemi docensi kinevezést kap jogfilozófiából és szociológiából. 1931-ben társult egyetemi tanár, majd 1934-ben címzetes egyetemi tanár. 1924. és 1934. között a nagyváradi Ortodox Teológiai Akadémia filozófiatanára volt.

A Nagyváradon töltött időszakban Eugeniu Speranţia az ottani másodtanárok egyesületének elnöke volt 1921. és 1925. között, és a „Három-Körös” kulturális szövetség alelnöke.

1934. július 1-jén átkerül a kolozsvári I. Ferdinánd Tudományegyetem Jogtudományi Karára.

A Román Filozófiai Társaság (1915), majd a Román Írók Szövetségének tagjaként (1919) Eugen Speranţia nagyon gazdag publicisztikai tevékenységet folytatott, számtalan cikkével jelen volt a korabeli sajtó terében. Írásait gyakran közölte az Eugenius, Genică, Carina Lazzaryni, Victor Olimp, Radios de Cerythia álnevek alatt.

Főbb művei: Definiţia şi preistoria filosofiei (1914), Biologia hegeliană (1932), Legile şi formele gândirii (1934), Curs de filosofia dreptului, Problemele sociologiei contemporane.

Szakmai teljesítményeinek elismeréseként Eugen Speranţiát a berlini nemzetközi jogfilozófiai egyesület (Internationale Vereinigung für Rechtphilosphie) tagjai sorába választotta 1928-ban. 1937-től tagja volt továbbá az Institut International de Philosophie du Droit et de Sociologie Juridique intézetnek, valamint a Nemzetközi Esztétikai és Általános Művészettudományi Kongresszus Állandó Bizottságának.

Sextil Puşcariu 1877. január 4-én született Brassóban, egy közismert román értelmiségi családban. Édesapja, Iosif Pușcariu ügyvéd és neves publicista volt. Törcsvár vidéki eredetű családjának több tagja vezető politikai és ortodox egyházi tisztséget töltött be. Nagybátyja, Lovag Ioan Puşcariu, jogtanácsos, politikus és történész, kiemelkedett az erdélyi románok jogaiért vívott harcban, az 1848-as balázsfalvi nagygyűlés egyik jelentős résztvevője volt.

Középiskolai tanulmányait a brassói ortodox gimnáziumban és a Honterus Gimnáziumban végezte. 1895. és 1899. között a lipcsei egyetemen folytatja tanulmányait, majd filozófiai doktori értekezését Párizsban (1899–1901) és Bécsben (1902–1904) készíti. Oktatói pályafutását a bécsi egyetemen kezdi 1904. augusztus 17-én, a római nyelvek filológusaként, egyetemi magántanári beosztásban; ekkor indította az első román nyelvű szemináriumot. 1905-ben a Román Akadémia levelező tagjává választják, 1906-ban megbízatást kap a Román nyelv etimológiai szótárának elkészítésére.

1906-ban a csernovici egyetemen a román filológia címzetes tanárává választották, 1914. és 1918. között az egyetem bölcsészkarának dékáni tisztségét is betöltötte.  1914. május 14-től a Román Akadémia rendes tagja.

1918-ban a Bukovinai Nemzeti Tanács alelnökévé és külügyi államtitkárrá  választják. Erdélynek Romániával való egyesülését követően, 1919–1920-ban megbízatást kap a kolozsvári román tannyelvű egyetem megszervezésére, az Igazgatótanács általános biztosaként tevékenykedik. 1919. és 1920. között a kolozsvári tudományegyetem legelső rektora volt, és az új felsőoktatási intézmény hivatalos nyitóünnepségein elnökölt.

1922. és 1925. között Románia népszövetségi küldötte volt, az Intellektuális Együttműködés Nemzetközi Intézetének tagja. A kolozsvári tudományegyetem tanáraként 1919-ben megalapította a Román Nyelv Múzeumát, amely tulajdonképpen az egyetem román nyelvészeti intézetét jelentette. Az intézmény által kiadott Dacoromania című folyóiratot is szerkesztette.

A második világháború éveiben (1940 októberétől 1941 júniusáig) újból a kolozsvári tudományegyetem rektorává választják, és az ő irányításával valósult meg az intézmény tevékenységének újrakezdése a Nagyszebenbe és Temesvárra való átmenekülés idején.

1941 nyarától néhány évig a Berlini Román Intézet igazgatói tisztségét töltötte be. A második világháború végén visszajött Romániába.

A kommunista diktatúra berendezkedését követően a legionárius szervezetekben való korábbi részvétele (1939–1945) miatt többször kihallgatták. 1948. május 5-én, perének ítélethirdetése előtt érte a halál, közvetlenül néhány nappal az erőteljes kommunista letartóztatási hullám előtt.

Sextil Puşcariu a Berlini Tudományos Akadémia levelező tagja volt, ezenkívül tagja a müncheni Német Akadémia Római Bizottságának és egyéb németországi tudományos intézeteknek. 1936-ban a Nemzetközi Nyelvészeti Állandó Bizottság is tagjai közé választotta. Sextil Puşcariu aktív tagja volt az Astra irodalmi osztályának is. Ezenkívül a Glasul Bucovinei(Csernyivci, 1918) és a Cultura (Kolozsvár, 1924) című folyóiratokat irányította.

Főként nyelvtörténettel, nyelvjárástannal és lexikográfiával foglalkozott. Etimológiai szótára Alexandru Cihac hasonló művét váltotta fel, és főként a szókincs latin eredetű részének megvilágításában múlta felül azt. Az Akadémia Bogdan Petriceicu Hașdeu és Alexandru Philippide után rábízta a nagyszótár szerkesztését, és ő is adta ki az F betűtől az L betűig terjedő részt. Kolozsváron ő indította meg a román nyelvatlasz munkálatait, ő fogalmazta meg annak kérdőíveit. Megírta az isztroromán nyelvjárásokról szóló, mindmáig legrészletesebb monográfiát. A román nyelvészek közül elsőként hasznosította a prágai iskola fonológiai eredményeit.

Főbb művei: Rumänische Etymologien. (Halle, 1903). Dicţionarul limbii române (1907–1914), Istoria literaturii române. Epoca veche (Nagyszeben, 1921), Proiect de reformă a ortografiei române (1929), Une survivance du latin archaique dans les langues roumaine et italienne (Párizs, 1927), Deutsche Kultureinflüsse auf das Rumänische Volk (Lipcse és Jéna, 1933), Atlasul lingvistic român (szerk.).

Születési ideje máig is tisztázatlan. 1797-től 1800-ig több variáns is található a lexikonokban. Édesapja, Brassai Welmes Sámuel, édesanyja, kissolymosi Koncz Gergely torockószentgyörgyi unitárius pap leánya, Krisztina. Ősei apai ágon szászok voltak (Brassóból származtak, erre utal családneve is), de ő csak egy nyolcadrésznyire tartotta magát szásznak.

Brassai Sámuelnek nehézségekkel teli gyermekkora és ifjúkora volt. Miután a rendes iskolákat elvégezte, utazásokat tett Magyarországon és Erdélyben, elsősorban természettudományi érdekelte ekkor; 21 éves korában nevelő volt eleinte egy Makrai, azután a gróf Bethlen családnál, és természetrajzból, idegen nyelvekből és zenéből tartott magánórákat Erdély nevezetesebb nemesi családjainál. Könyvtárosként is dolgozott.

1834-ben Kolozsvárra költözött, ahol megalapította a Vasárnapi Újságot. 1837-ben tanszéket nyert a kolozsvári unitárius főiskolán, ahol 1848-ig a történelmet s földrajzot, később matematikát és természettudományokat tanította; 1845-től a bölcselet tanára is volt. Az ő nevéhez fűződik az 1841-ben elfogadott tanügyi reform, melynek során az oktatás nyelve a latin helyett a magyar lett. 1848-ban az országos katonai iskola (Ludoviceum). 1848 végétől 1849 augusztusáig Bemtáborában volt tiszt.

A szabadságharc bukása után Szatmár és Máramaros megyében bujkált, majd 1850-ben Pestre költözött és itt élt 1859-ig, a Gönczy Pál-féle magán nevelőintézetben tanítva. Ezután visszament Kolozsvárra és az unitáriusok főiskolájában a bölcseletet és matematikát tanította. Ugyanekkor az Erdélyi Múzeum-Egyesület hívta meg a természetrajzi tár őrének és a múzeum igazgatójának; ebben a minőségében a Mikó-kertet füvészkertté alakította át. 1862-ben lemondott az unitárius főiskolán betöltött tanári állásáról és 1000 forintos alapítványt tett a kollégium részére. 1872-ben a kolozsvári tudományegyetem megnyitása alkalmával az elemi matematika rendes tanárává nevezték ki, azonnal rektorhelyettesnek választották meg; 1875–1876-ban dékán volt a matematikai és természettudományi karnál és 1879–1880-ban egyetemi rektor volt. Nyugdíjazásáig, azaz 1884-ig dolgozott az egyetemen.

Foglalkozott földrajzzal, történelemmel, statisztikával és közgazdaságtannal, a zene elméleti kérdéseivel, esztétikával, műkritikával is. Az oktatásügyben számos reform elindítója és előmozdítója volt; hozzájárult a korabeli tudományos eredmények népszerűsítéséhez

Előadta még a szanszkrit nyelvet és összehasonlító indogermán nyelvészetet. Az idealista filozófia elkötelezett híveként az 1860-as években szakmai vitát folytatott Mentovich Ferenccel, a materialista filozófia képviselőjével. 1877 januárjában Meltzl Hugóval együtt elindította azÖsszehasonlító Irodalomtörténeti Lapokat (Acta Comparationis Litterarum Universarum), amelynek 1880-ig volt a szerkesztője. 1884-ben nyugalomba vonult, de ezt követően is fogadott tanítványokat és figyelemmel kísérte a tudományos világ mozgalmait.

Brassai az oktatás tárgyi feltételeinek megteremtésére megindította a Kék könyvtártankönyvsorozatot, amelybe maga is számos kötetet írt: A számító Socrates, A kisdedek számvetése, Rajzminták fiatal gyermekek számára, Okszerű vezér a német nyelv tanításában,Fiatal kereskedők arany ábécéje, Algebrai gyakorlókönyv. Adományokkal járult hozzá a vegytani és fizikai szemléltetőeszközök beszerzéséhez, a könyvtár gyarapításához, ezen kívül a zenei oktatás céljára harmóniumot is ajándékozott. A népiskolai törvény hatályba lépését követően módszertani könyvet és példatárat állított össze a néptanítók számára.

Alapító tagja volt az 1846 januárjában megalakult Kolozsvári Nevelői Körnek, amely az oktatás korszerűsítését tűzte ki céljául.

Szakmai kiválóságának, tudományos teljesítményének elismeréseként Brassai Sámuelt a Kolozsvári Tudományegyetem Doctor Honoris Causa címmel tünteti ki 1874-ben. Az MTA 1837. szeptember 7-én levelező taggá választotta a matematikai és természettudományi osztályába, majd 1864 januárjában áttették a bölcseleti szakosztályba, illetve 1865. december 10-én rendes taggá választotta a történelmi és filozófiai osztályba.

Brassai az unitárius egyház egyik legmarkánsabb egyénisége volt. 1862-től a kolozsvári Unitárius Kollégium felügyelő gondnoka, és egyben a Dávid Ferenc Egylet legelső elnöke.

Halála előtti néhány hónappal teljes vagyonát és rendkívül gazdag könyvtárát az unitárius egyházra hagyta. 1897. június 24-én hunyt el.

Főbb művei: Bévezetés a világ, föld és státusok esmeretére. (Kolozsvár, 1834), Logika lélektani alapon fejtegetve. (Pest, 1858), Magyar vagy cigány zene.  Elmefuttatás Liszt Ferencz: Czigányokról irt könyvére. (Kolozsvár, 1860),  Az Akadémia igazsága, (Kolozsvár, 1862.),  A magyar mondat. (Pest,1860–63), A magyar bővített mondat. (Pest, 1870), A neo- és palaeologia ügyében. (Budapest, 1875), Euklides és Lutter antiparallél, (Kolozsvár, 1875),Äesthetische Kritik (Als Beitrag zur Theorie der Horaz-Übersetzungskunst. (Kolozsvár, 1879.), Die Reform des Sprachunterrichts in Europa. (London, 1882)